Szaranyának lenni jó. Azt hiszem a legjobb dolog a világon. Ha már tiszta szívből úgy érzed, hogy szaranya vagy és már nem is akarsz másmilyen lenni, akkor vagy a helyeden. Mert miért is akarnánk másmilyenek lenni, mint amilyenek vagyunk és miért is akarnánk másmilyenné változtatni a gyermekünket, mint amilyen? Én így 40 felett már olyan nagyon drasztikus változásokat nem fogok magamon végrehajtani, az biztos. A gyerek meg belőlem van meg a Férjből, szóval ő sem lehet egy született ördög, csak éppen pont olyan, mint én és ő. Jó, azért számtalanszor utálom, hogy "hogybeszélvelemezagyerek", szóval csiszolgatjuk még a szocializáció-tisztelet-kötelesség háromszöget, de mivel háromszög, hát egy-egy csúcsa időnként bökni fog belénk egy nagyot, el kell fogadni.

Elfogadtam, hogy olyan, mint én és a Férj keveréke, ezért nem kezdek el csodálkozni azon, hogy nem szeret leülni tanulni, halogatja a végsőkig, kritizálja a tananyagot és gyakorlatilag minden hülyeség amihez nem kell wifi. Igazából csak azokról a dolgokról tudom meggyőzni, hogy nem hülyeség, amiről én magam is őszintén azt gondolom, hogy nem hülyeség, ami iránt én is tudok lelkesedni. Nekem nincs ahhoz önuralmam, hogy megjátszva magam győzködjem valami olyanról, amiben magam sem hiszek. És már nem is csinálok ilyet. Persze próbálkozik mindenre azt mondani, hogy hülyeség, és néha bizony rákacsintok, hogy tényleg az, máskor meg szembeszállok, és teljes meggyőződéssel állítom, hogy nem az. 

A szaranyaság számomra azt jelenti, hogy már nem olvasom el a gyereknevelésről szóló cikkeket. Sokáig elolvastam, de ez csak a saját bizonytalanságom és tanulási fázisom bizonyítéka volt. Szaranyaként lelkileg már nem küldenek padlóra mások nevelési "sikerei" és csodálatos módszerei, amiket és sosem fogok tudni végigvinni. Elfogadtam, hogy nekem tulajdonképpen ő így jó, ahogy van. Morgósan, hanyagul, lustán, de kedvesen, okosan, tájékozottan. Ő nyomatja a netes tájékozottságából adódóan mindenről kialakított véleményét, én meg nyomatom az enyémet és megvitatjuk a kérdéseket. Nyesegetem a vadhajtásokat, de alapvetően tetszik az az ifjúi hevület, ahogyan szónokol időnként a világ dolgairól.  

Szaranyaként nem gondolom azt, hogy éhen vagy szomjan hal egy folyóvízzel és teli hűtőszekrénnyel felszerelt lakásban, ha én éppen nem tudom kiszolgálni, amikor éppen enne "valamit".  Minden nap tisztálkodik, a fogmosást sem blicceli el gyakrabban, mint mások és időnként megmutatkozik a kedves és "szeretlekanya" oldala is. 

Szaranyaként nem vagyok vele túl szigorú, csakis olyan kérdésekben, amiket tényleg én magam is fontosnak tartok. Meg amikor nagyon durván kiakadok. Vannak dolgok, amiket az ember úgyis csak a saját kárán tanul meg. Szaranyaként néha kiakadok, mondom a magamét, ilyenkor egész biztos érzi, hogy határátlépés történt. Szaranyaként néha feladom és nem érdekel, hogy mit csinál. Ilyenkor szokta megcsinálni, amit kérek (vagy nem). Szaranyaként néha kimegyek az ajtón és otthagyom őket Férjre. Szaranyaként néha sírok a sikertelenségemen. Szaranyaként néha nevetek a sikertelenségemen.

Szaranyának lenni jó. Szaranyaként tudom, hogy nem nekem kell megoldanom az életét, hanem bízom benne, sőt tudom, hogy fog boldogulni ott és akkor, ahol kell. Szaranyaként nem kell megfelelnem senkinek. Szaranyaként nem kell, hogy jobban csináljam bárkinél. Szaranyaként lehetek a fal, aminek majd támaszkodik az életben ha elfárad, de nem nekem kell a hátamon cipelnem egészen a célig.

Szaranyaként veszekszek vele, hogy nem csinálta meg a házit, aztán végül segítek neki. Szaranyaként nem nézem meg minden nap az üzenőjét, mert tudom, hogy nem szabad minden nap belenéznem a táskájába puszta lelki önvédelemből. Szaranya vagyok, mert tudomásul vettem, hogy őt én ismerem a világon a legjobban és engem ő ismer a világon a legjobban, hisz 11 éve vele élek.  

Szaranyának viszont szuper vagyok.