Kedves szülőtárs, ha a te gyermeked megeszik mindent, vagy majdnem mindent, akkor te baromi szerencsés vagy, hidd el. Mert nincs annál kegyetlenebb dolog, mint a napi háromszori étkezést megoldani úgy, hogy ez ezt eszi, az azt nem eszi, azt hiszem nincs. Mert ugye ösztönösen bennünk van, hogy tápláljuk a gyermeket, és ez az anyatejes időszakig rendben is van, de amint egy véleményt nyilvánító kifejlett egyeddel kell ezt csinálni, az néha feladja a leckét. Nem áltatom magam azzal, hogy csak az enyémek ilyenek. És azon sem vagyok hajlandó gondolkodni, hogy hol rontottam el. És bizony gyakran előfordul, hogy szívesen éheztetném őket, csak hát akkor üvöltenek mint egy éhes oroszlán. Meg vagyok ám lőve. 

A kicsi még hagyján, ő még nem lázadt fel az iskolai menza ellen, eszi vagy nem eszi, de némi uzsonnás/mentődoboz kiegészítéssel szépen fejlődik.

A nagy az már nagyobb feladat. Öntudat, éles szem, szó nélkül semmit sem hagy. Tápláljuk már 11 éve, de még mindig nem sikerült kiigazodni rajta. Mire kiigazodnék nagyjából, addigra változik az ízlése. Komolyan mondom, nekem ehhez nincs türelmem. Elbeszélgetünk ám vele, hogy mit enne, mit készítsek, mit vegyünk, ami kb. így hangzik.

- Éhes vagyok.

- Készítek szendvicset.

- Az nem jó.

- De akkor mit ennél?

- Nem tudom.

- ????? Ha megmondod, hogy mit szeretnél enni, akkor tudok segíteni.

- De nem tudom, hogy mit ennék!!!

- Bakker, akkor mégis kinek kéne tudnia? Nem lehet, hogy nem vagy éhes?

- De éhes vagyok!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!

Érzitek ugye, hogy ez egy parttalan beszélgetés. Legfeljebb arra motivál, hogy agyonüssem. Azt meg nem teszem, mert amúgy szeretem, meg az a békére törekvő fajta vagyok. Kivéve akkor, amikor megpendíti azt az agyonnyűtt idegszálamat is, és végül elszakad. 

Tényleg úgy érzem magam, mintha azzal a bizonyos viccbeli agresszív kismalaccal beszélgetnék. 

- Éhes vagyok - mondja az agresszív kismalac az anyukájának.

- Mit ennél drágám?

- Semmi közöd hozzá!!

Én már ott tartok, hogy éheztetném. Frankón. Végülis a hűtőt már feléri, éhen nem halhat. Meg kell itt azt is jegyezni, hogy nem csont és bőr, szóval aggodalomra semmi ok. Van persze pár dolog, amit megeszik, de nem ám unalomig. Szóval van úgy, hogy csinálok valami tudtommal kedvére valót, aztán az a reakció, hogy igen, szeretem, de most nem ennék. Húúúú, azt a válogatós mindenedet! Ilyenkor azért lefagy a rendszerem.

A menzát már megkíméljük a mélyreható kritikáitól, mert már én nem bírtam hallgatni, hogy miféle ehetetlen tápanyaggal próbálják növekedésre serkenteni ezt a mai generációt. Hát kérem öregapám is megnőtt a zsíros kenyértől, a rántott levestől, szalonnától, kolbásztól, krumplitól, meg némi tésztától. 

Írtunk már listát azokról a kajákról, amit megeszik, de elkeserítően rövid. Szóval folytatom a küzdelmet, mert az egyértelmű, hogy nem adom fel még 1-2 évig. De aztán sorsára hagyom, esküszöm.

Férj ma úgy próbálta buzdítani a nagyot evés ügyben, hogy 

Ha továbbra is ezt csinálod kaja ügyben, anyád azt mondta, akkor újra befizet a menzára.

Erre csak meg tudott nevezni egy ételt, amit megenne és jól is lakott szegény pára. Szóval totál következetlenül és gyermekközpontúan állunk a kérdéshez, na de megmondtam én.... elrontomagyereket.