Hétfő reggel. Ez a hír nálunk nem éri ám váratlanul a gyermeket, előző este tájékoztatjuk a naptár és hold pontos állásáról, most tetézve azzal, hogy hétfőn palacsinta nap is van a suliban éééééés, mi gondos és jó szülők módjára pénzt is adunk neki dögivel ahhoz, hogy teleehesse magát palacsintával. Hát nem szuper iskolába járni??? Hát nem.

Friss tavaszi napra ébredtünk, és az én 11 éves fiú magzatom vérmedvére hasonlító hangon dünnyögi a takarója alatt, hogy „Nem akarok iskolába menni!!! Utálom, elegem van belőle!!!” Pedig hát hol van még a diploma aranyom, át kéne ezt gondolni.  Mert hát én megőrizvén madárcsicsergős fene jó hangulatomat, úgy döntöttem, hogy eme hozzáfűzéseit ma reggel bizony lesz..rom. Őrült zen hangulatban folytatom a készülődést, a kicsi némileg döcögősen, de szintén. Gondolom úgy van vele, hogy a nagyot már úgysem tudja felülmúlni, szóval kár több energiát vinni az ellenállásba.
Persze közben a Férjet nyugtatom, suttogva tájékoztatom a ma reggeli stratégiámról, ő meg simán testbeszéddel és mutogatva tájékoztat róla, hogy „Rendben szívem, úgy lesz, ahogy te akarod, te vagy a főnök.”. Dörzsöljük a tenyerünket, jól át lesz verve a kamaszodó kiskamasz. Hogy mi mekkora furfangos szülők vagyunk.
Elkészülünk, vesszük a cipőinket, a nagy még mindig ágyban, meg se moccan.

Kabát, táskák, 17 kg papír a papírgyűjtésre és indulás!

Megyünk. Megbeszéljük, hogy tutira be fog menni suliba. De azért menjünk vissza ellenőrizni, biztos ami tuti. Leadjuk a papírt. Átvevő leányzó kérdezi, hogy melyik osztályhoz írja. Mondom, hogy fele-fele a 2A és az 5D. Leányka gondolkodik, megkérdezi az egyik srácot, hogy 17-nek mennyi a fele. Nem jön válasz, kisegítem, a 8 és féllel és húzunk dolgozni. Mondjuk ez is egy felesleges kör volt, éppen kb. 4 tonnányi papírt pakolnak ki egy csurig rakott egyterűből. Én meg ott két szatyorban viszem a 17 kilómat, röhej, halottnak a csók. De mindegy, a részvétel a fontos.

Az órámra pillantva enyhén dühöngök, hogy ha visszamegyek, akkor a büdös kölök miatt el fogok késni. Hirtelen bekeményítek, közlöm Férjjel, hogy nem, nem megyünk vissza, de ha nem megy suliba, akkor élete végéig bánni fogja. Persze a troli az orrom előtt húz el, várom a következőt. Soká jön. Végre meglátom, közelít. De ekkor elhatározom, hogy a franc egye meg, csak visszamegyek. A gyermek elkeseredéseit komolyan kell venni, mi van ha hülyeséget csinál? Meg bezárta e rendesen az ajtót, meg berakta e a hűtőbe a reggelire kikészített sülthúsos szendvicset. Férj süttötte hétvégén, mennyei lett, minden grammja kincs.

Elindulok vissza, és ha otthon találom, simán agyonütöm …. És lám ki jön szembe a másik irányból? A Férj. Mosolygunk egymásra és együtt felmegyünk. Közben folyamatosan arról beszélünk, hogy ha itthon van, agyonütöm..- Nem, nem ütöd agyon… - De minimum 30 évre időzáras széfbe teszem a számítógépét. – Jó, azt lehet.

Nyitjuk az ajtót, zárva…. kettőre zárta… nemhiába, a mi gyerekünk.

Belépünk… elment suliba… nemhiába, a mi gyerekünk.

A tornazsákját bezzeg itthon hagyta… Nemhiába, a mi gyerekünk.